A február 26-i StartLab vendégét cipőgyárosként ismerjük: Wei Xiang a Wink tulajdonosa. De mint később megtudtuk, borforgalmazó és ex-szappanoperaproducer is. A harminc év alatt, amit Magyarországon töltött elképesztően sikeres és különleges vállalkozást épített fel. Elmondása szerint nem kellett hozzá más, mint néhány jól kihasznált véletlen.
Szerző: Lázár Fruzsina
Miért pont cipő?
„Én nem vagyok sikeres üzletember”, halljuk Wei úr szájából rögtön a StartLAB Vállalkozói Klubban folyó beszélgetés elején – és még sokszor máskor. Ez a kijelentés némileg meglepő, ugyanis a Wink cipők története éppen az állítás ellenkezőjét bizonyítja. Wei 1990-ben érkezett Magyarországra – művészi törekvésekkel látogatott Európába, festészetet akart tanulni –, ahol csak egy hetet tervezett eltölteni, de annyira megszerette, hogy itt maradt. Az első két évben csak festett, de hamar rájött, hogy ez a mesterség nem fog stabil egzisztenciát teremteni számára.
Az a nagy szerencse azonban, hogy Wei mindig is vevő volt a véletlenül felbukkanó, kínálkozó lehetőségekre. A 90-es évekbeli Magyarországon hatalmas igény volt az olcsó, de jó minőségű, nagy választékot felvonultató sportcipőkre. Ebbe a piaci résbe „akasztotta be a lábát” Wei, és ez az ajtó később szélesre tárult előtte. Egy, a cipőgyártással foglalkozó kínai barátja segített belekezdeni a vállalkozásba. Az indulást Wei szülőhazája is segítette, Kína ugyanis támogatja az exportáló vállalkozásokat. A Wink márkanév alatt futó sportcipőket a kezdetektől Magyarországon terveztette, Kínában gyárttatta le, majd ugyancsak a magyar, európai piacon bocsátotta áruba a vállalkozó festőművész. „Azért nagyon fontos, hogy a terméket magyar tervező álmodja meg, mert ő van igazán tisztában az itteni kereslettel, igényekkel” – magyarázza Wei, aki a cipőgyártásban is művészként tekint magára.
„Nem a haszonnal foglalkozom, hanem azzal, hogy a termék jól nézzen ki. Ha szép a cipő, szerintem jól el is lehet adni”.
Kép:BudapestLAB
Három kínai konténer
A Wink az első évben 3 konténernyi – azaz körülbelül 30 ezer pár – cipőt gyártott le és adott el, mára nagyjából többmillió párnál tartanak. A sikerben szerepet játszott, hogy termékei ár-érték arányát érzékenyen és tudatosan, a magyar piac igényeinek megfelelően állította be, emellett Wei nagyon ügyelt a cipők marketingjére is. „Mindenki üzletet csinált, én márkát akartam” – szögezi le. A Wink áramvonalas logójával a legkülönbözőbb platformokon találkozhattak a vásárlók: sportújságok borítóján, plakátokon. Azt is hamar észrevette, hogy kínai írásjeleket nem érdemes használnia a reklámokban, mivel a magyar közönség, tartva a gyengébb minőségtől, bizalmatlanabb volt a Kínából érkező árucikkekkel szemben.
Wei első boltját egy pincehelyiségben rendezte be, itt árulta nagykereskedőként sportcipőit viszonteladóknak. A szállítmány érkezése napján sorban álltak a vevők az áruért, amelynek 90%-át általában aznap el is adta. Ez a nagy népszerűség, ha hiszünk Wei-nek, leginkább a csillagok szerencsés együtt állásából adódik. Helyénvalóbb azonban, ha azt mondjuk, hogy az adódó lehetőség megragadása mellett az arculat gondos megtervezése és a piaci rés maximális kihasználása nyomán vált ilyen keresetté a Wink cipő. Üzleti szellemét jól mutatja, hogy kihasználta azt is, hogy a gyártóval való megállapodás szerint a szállítmányokat csak három hónappal az átvétel után kellett kifizetnie. Így a köztes időben még meg is forgatta a bevételt…
A Wink a pincehelyiség után egy elhagyatott gyárépületbe költözött a Budafoki úton; Wei-t később követték ide más vállalkozó barátai is. A kínai üzleti világban ugyanis nagyon fontos és hangsúlyos a jó személyes viszony, az üzleteknek szinte mindig van bizalmi alapja — tudhattuk meg.
Vakvágányok és más irányok
Nem csak cipőgyártással próbálkoztak azonban a Wink márkanév alatt, Wei üzleti törekvései között szerepelt például néhány éve a Wink LED-izzók elterjesztése is, ahol csúcsminőségre törekedett. De minden a tehetséges üzletembernek sem sikerülhetett: a terv áldozatául esett a magyar piacot uraló, rosszabb minőségű, de jóval olcsóbb izzók kínálatának. Emellett Wei sorozatproducerként is kipróbálta magát, egy Pekingben forgatott széria készítésébe szállt be Magyarországról, azonban csakhamar ez is veszteséges projektnek bizonyult.
„Látjátok, mondtam, hogy nem vagyok sikeres üzletember”
– ismétli kissé szabadkozva Wei. Ezt azonban egyre kevésbé hisszük, amikor szóba kerül egy újabb, egészen más üzleti irány is: a bor. Ez meglepő fordulat, de ehhez lassan hozzászokhattunk már Wei történetét hallgatva. A sztori röviden: 2012-ben egy magyar borász ismerőse segítséget kért Wei-től egy Pekingben zajló üggyel kapcsolatban. A vevő rendelt egy konténer bort, amiért aztán mégsem akart fizetni. Wei egyetlen nap alatt szerzett másik vevőt, azóta pedig maga is foglalkozik bor-exporttal is. Wink márkanév alatt értékesítik a „nem túl híres, de nagyon jó” magyar borokat. Nem is kicsiben: mára a Kínába exportált magyar borok piacának negyedét ő forgalmazza, ez évente körülbelül kétszázezer palackot jelent, amit 50 kínai városban értékesítenek. Újabb véletlen, amit sikeresen használt ki a vállalkozó.
A legfontosabb: a karakter
Mindezt hallva felmerülhet bennünk a kérdés: akkor mégis mi teszi a sikeres üzletembert? Az, hogy mennyire látja át a helyzeteket, milyen stratégiával dolgozik – amelyek tanulható, gyakorolható tulajdonságok –, vagy, hogy minden új helyzetre nyitott, és kudarcai ellenére sem fél új és ismeretlen utakra lépni? Ez utóbbi szinte teljesen karakterfüggő, de Wei pont ilyen. Ugyanakkor jellemző rá az alapvető bizalom is. „Én olyan ember vagyok, aki, ha mondanak neki valamit, elhiszi. Ez Európában általában nem okoz gondot, Ázsiában viszont nem működne” – mondja.
A Wink legjobb évében 3 millió pár cipőt is eladott, és két éve az évi félmillió pár gyártása stabilan nyereséges. A profit mellett az is nagyon fontos, hogy a vállalat bevételének egy részét minden évben jótékony célokra fordítja: több mint húsz éve támogatja a Speciális Olimpiát – azóta, hogy 1994-ben a Szövetség egy levélben tizenhat pár sportcipőt kért Wei-től, ő pedig szívesen teljesítette a kérésüket –, ezen kívül kórházakat, gyermekotthonokat, karitatív szervezeteket is segít. Cégének jótékony híre egészen a magyar és kínai államfőkkel való jó viszonyig juttatta a vállalkozót.
Wei karakterét jól bemutatja, hogy alkalmazottai kiválasztásában nagy hangsúlyt fektet a személyes benyomásra, cégében pedig mindenkit tulajdonosként kezel, aki megérdemli. A profit 50%-ából minden alkalmazott osztalékot kap. És, hogy milyen a jó alkalmazott? Wei szerint elsősorban szorgalmas – ez még az észnél is fontosabb. Mára Wei egyébként visszavonult, a stafétát fia vette át. Inkább csak tanácsokat ad, ha szükség van rá.
A művészeké a jövő
Wei tehát most már újra teljes szívvel hódolhat szenvedélyének, a művészetnek. Jelenleg fest és fotózik is – műveit, aki szeretné, meg is tekintheti, legutóbb a Dual Art Galériában állították ki két festményét –, és a jövőre nézve is ilyen területen szövögeti terveit. Álma egy kulturális-művészeti platform létrehozása fiatal művészek számára, de itt is nagyban, nemzetközi szinten gondolkodik.
Wei Xiang története rácáfol szerény(kedő) szavaira: hiszen kétségtelenül kiemelkedően sikeres üzletember ő. Saját bevallása szerint azonban elsősorban művész, akinek soha nem volt terve, megérzéseire, intuícióira hallgatva navigál a vállalkozói világ kockázatokkal teli útvesztőjében — és eddig mindig elég jól ment neki.