Meg lehet élni a kézműveskedésből? És meddig növekedhet egy ilyen vállalkozás? Egyáltalán, művészek, vagy inkább vállalkozók ezek az alkotók? Mi az az új kézművesség, és miért kell vele egy vállalkozói oldalon foglalkozni? A frissen megjelent Makers of Budapest szerkesztőjével beszélgettünk.
Valahol az album és az útikönyv között helyezkedik el a most megjelent Makers of Budapest című kötet. Nem csak alkotókat, de dizájnboltokat is felvonultat, ráadásul két nyelven – azzal a nem titkolt szándékkal, hogy minél több potenciális vásárlót irányítsanak az alkotókhoz. Olyanokhoz, akik tradicionális, hagyományőrző alapanyagokkal és technikákkal, ugyanakkor kortárs szemlélettel dolgoznak. Az ötletet a Made by Hand című, hasonló nemzetközi kiadvány adta, és nagyjából baráti összefogásból valósult meg. A kalauz egyik szerkesztőjével, a Stilblogot szerkesztő Hoffmann Petrával beszélgettünk arról, hogy meg lehet-e egyáltalán élni kézművességből, hogy művészek, vagy inkább vállalkozók ezek az alkotók, és hogy mekkora a verseny.
Kép:Makers of Budapest
Valójában mit jelent a „maker”? Mit értünk ez alatt a kategória alatt?
A maker szó egy kicsit trükkös, mert vonatkozik a kézműves alkotókra, ugyanakkor a FabLab-ek szintén „maker-space”-ekként említik magukat. Vagyis a szó a legfejlettebb technológiai környezetben és a tradicionális kézműves kultúra területén is hangsúlyosan van jelen az elmúlt évtizedekben. Valójában a két terület nem is áll olyan távol egymástól. Egymás mellett működő, számos elemében nagyon hasonló dolgokról van szó. A kézműves értelemben vett maker mozgalom a tradicionális kézműves kultúra életben tartását és tovább örökítését tűzi ki célul, a digitális makerek pedig a technológiai tudás megosztására vállalkoznak.
A megóvás, illetve a megosztás így tulajdonképpen közös és nagyon fontos szempont a két, látszólag eltérő fogalom esetében.
Térjünk vissza a kézművesekhez. Valójában meg lehet ebből élni?
A könyvben bemutatott tervezők vagy 2-3 személyes kivállalkozások, vagy sok esetben egyszemélyes szólóprojektek, ami azt jelenti, hogy ugyanaz a személy a tárgyak tervezője, kivitelezője, értékesítője is. Ez épp úgy adódik az alkotó műfaj magányos jellegéből, mint a nehéz piaci körülményekből. Irracionálisan sok szerep, feladat és kihívás vár ilyen működés mellett egy emberre, ugyanakkor a legritkább esetben jellemző, hogy specializált munkatársakat lenne képes eltartani egy-egy ilyen vállalkozás. Persze azért kár lenne összehasonlítani az almát a körtével – egészen másképp működik egy egyszemélyes kerámia műhely, mint mondjuk egy már nemzetközi szinten is elismert divatmárka: más a léptéke, napi rutinja, célja és nehézsége mindkét felállásnak, és természetesen a sikerük is másban mérhető. Ezek közül a tervezők közül a legtöbben nem vágynak a nemzetközi piacra, bőven megelégszenek azzal, ha az itthoni viszonyok között fenntarthatóan tudnak működni.
Mi a közös a bemutatott alkotókban?
Az elsődleges szempont azoknak a tervezőknek az összegyűjtése volt, akik a mai napig hagyományos technikákat, alkalmaznak, amit a legfejlettebb digitális technológiákkal ötvözve, a kortárs design szellemiségének keretrendszerében tartanak életben. Mindannyiuk tevékenységének nagyon fontos része a hagyományőrzés, ami esetükben azonban nem a Mesterségek Ünnepén jellemző folklór szellemiséget jelenti, hanem egy nagyon is kortárs design irányzatot, ami a slow design és a fenntarthatóság értékeit hangsúlyozza a tömegtermelésben előállított eldobható tárgyak kultúrájával szemben.
Ezt a hibrid design területet new craftnak, vagy a művészeti projektekhez közelebb álló munkák esetében studio craftnak szokták nevezni, mi az újkézművességet használjuk magyarul.
Művésznek vagy vállalkozónak azonosítják magukat?
Azt hiszem, a könyv tartalmának egészét tekintve az ékszer kategória az, amelyik a kortárs képzőművészethez áll inkább közel, mintsem a designhoz, annak hétköznapi használati tárgyak tervezése értelmében. A többi alkotóterület esetében úgy gondolom, hogy minél magasabb az életképesség és a tudatosság foka egy-egy tervező esetében, annál inkább gondolkodik vállalkozásban és nem művészetben.
Kép:Makers of Budapest
Lehet növekedni ezen a területen, vagy aki ebben gondolkodik, az fogadja el, hogy „small is sexy”?
Nem hiszem, hogy feltétlenül azért működnek ezek a vállalkozások kicsiben, mert így szeretnének. Sok esetben sem a tőke, sem a lehetőség, sem a léptékváltáshoz szükséges szakmai, gazdasági, üzletvezetési, szervezeti, valamint infrastrukturális feltételek nem adottak. Az elmúlt években pedig a kockázati tőkebefektetés területének „sikertörténetei” sem csinálnak kedvet a tőkebevonáshoz. (A Use Unused tervezői egy korábbi programunkon meséltek erről is.) Komoly probléma a könnyűipari háttértámogatás hiánya is. Ugyanabban a néhány, durván túlterhelt varrodában készülnek például a legismertebb hazai divatmárkák kollekciói, szinte összeroskadnak a rengeteg munka alatt, nem tudnak mennyiségi növekedést támogatni, és a kapacitásbővítésre sincsenek felkészülve. De vannak olyan egyszemélyes stúdiók is, ahol a sorozatgyártás fel sem merül. Egy ideálisan kialakított működés eltartja egyszemélyes vállalkozásukat és nem is igazán szeretnének növekedni. Európa legtöbb országában a kreatív ipar komoly állami támogatással működik, mert időben rájöttek, hogy a kreatív közeg fejlesztése és láthatóvá tétele nem csak gazdasági, de kulturális és országimázs szempontból is óriási potenciállal bír. Amíg itthon ezzel nem számolhatunk, addig a hazai tervezők nemzetközi versenyképessége is korlátozott.
Látsz olyan mintázatot, ami predesztinál a sikerre, vagy épp a bukásra ezen a területen?
Azok a dizájnerek, akik komolyabb gazdasági, jogi, vállalatvezetési ismeretekkel rendelkeznek, sok esetben sokkal könnyebben érvényesülnek. Mert ez egy olyan szakma, ahol minden tapasztalat (akár a legtávolabbi területen megszerzettek is) hasznosíthatók egyszer, ha más nem, az életképes működés kialakításában, a piaci viszonyokhoz való rugalmasabb adaptációban, vagy akár csak nyitottságban.
Nagyon jól látszik az eredményeken, ha egy csapatban szerencsés módon van egy gazdasági szakember vagy egy ügyes design menedzser, aki reálisan látja azt, hogy a termék elkészítése csupán a sikeres piaci működéshez szükséges összetevők kb. 10%-a.
Mire készüljön, aki ezt az életet választja?
Ez egy baromi nehéz pálya, és bár a könyvünkön az látszik, hogy nagyon pozitív a közeg hangulata, mert mindenki kedvesen mosolyog a képeken, azért a hétköznapi valóság sok esetben a problémamegoldásról és a fennmaradásért való küzdelemről szól. Azt gondolom – és sok tervezőnél ezt a működést is látom – hogy Magyarországon nagyon kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy egy lábon álljanak. A divattervezők sok esetben formaruhák vagy színházi jelmezek tervezésével foglalkoznak saját kollekcióik mellett, sok formatervező grafikai munkákat vállal. Minden esetre mindenki nagy erőkkel dolgozik azon, hogy minimum két, de inkább három-négy lábon álljon, biztos, ami biztos. Ez a realitás, de szerintem nem is feltétlenül feltétlen rossz dolog, hiszen a különböző „profilok” és kollaborációk újabb kapcsolatokhoz és lehetőségekhez vezetnek, ami szintén újabb alkalom lehet a tovább lépésre.
Kép:Makers of Budapest
Kivel versenyeznek ezek az alkotók? A nagyáruházakkal? Egymással? Mindenkivel?
Én egyáltalán nem érzem a hazai designer márkák között a konkurálást, de lehet, hogy ennek az az oka, hogy én abszolút nem vagyok egy kompetitív személyiség és alapból hárítok minden ilyen jellegű szituációt. Minden esetre nekem úgy tűnik, hogy ebben a kis budapesti kreatív közegben elég szépen működnek együtt a tervezők. Egyre több kollaboratív projektet látni és a tematikus design vásárok és piacok népszerűsége is sokat hozzátesz a közeg mikroklímájához. Valamirevaló állami támogatás híján sokkal inkább azt látom, hogy tervezői együttműködések mentén születnek meg azok az alulról jövő kezdeményezések, amik segítenek a láthatóságban, a fenntartható működés kialakításában. Kis lépésekben halad ez a dolog, de szerintem kimondottan ígéretes a tendencia.
Mit tud tenni egy kézműves vállalkozó azért, hogy meggyőzze a fogyasztókat, hogy egy nagyáruház helyett őt válasszák?
Semmit, de nem is ez a feladata, mert egy egyedi, kézzel készített design tárgyat nem tömegtermék helyett vásárol az ember. Ezeknek a tárgyaknak az értéke és jelentősége éppen az egyediségükben rejlik, és azoknak a fogyasztóknak készülnek, akiknek fontos az, hogy nincs két ugyanolyan tárgy, hogy valaki a két keze munkájával sok órán át dolgozott azon a darabon. Szerintem semmi gond nincs az IKEA-val, csak ez megint körte-alma összehasonlítás. Ezek a tervezők soha nem fognak nemhogy tömegtermelés, de még sorozatgyártás szinten sem működni, de ez nem is céljuk.
Ezek a tárgyak kis szériában készülnek, design boltok polcain és kézműves vásárok standjain találják meg vásárlóikat, és egészen más közönséghez szólnak, mint a tömegtermékek.
Az, hogy csak Budapesttel és nem Magyarországgal foglalkoztatok, azt jelenti, hogy mindenki ide összpontosul? Hogy látod, lehet vidéken is sikeres kézműves vállalkozást vinni?
A könyv már a tervezés időszakában egyfajta hibridnek készült, a kézműves tervezők bemutatása mellett kreatív útikönyvként is működik a fővárosba látogató külföldiek számára, ez részben indokolja a budapesti szűkítést. Az a helyzet, hogy fogalmunk sincs, mi van Budapesten kívül. Nagyon ciki, de vállalom, mert ez az igazság, és nem hiszem, hogy ez csak a mi hibánk, ez az ország vízfejűségéből (is) adódik. Persze tudnék sorolni néhány remek dizánert, akik éppen azért nem kerültek bele a könyvbe, mert nem a fővárosban működnek, de 4-5-nél több vidéki designműhelyt nem ismerek. Szerintem a magyar piac eleve nagyon szűk, ez a budapesti turizmussal valamennyire bővíthető, de vidéken, akár vidéki nagyvárosokban szerintem ez már annyira icipici piac, hogy nemigen tudom elképzelni, hogy csak arra alapozni önmagában működőképes modell lehet. Ha csak nem egy jól működő nemzetközi webshoppal és hatékony nemzetközi márkakommunikációval megtámogatva. De az már megint egy más lépték.